| Bemutatkozás Díjak Interjúk Könyvek Magyar nyelvű Idegen nyelvű Publikációk Tudományos Szépirodalom, publicisztika Írások róla Versek Gyerekversek Prózák Képek Aktuális Kapcsolat Linkajánló |
(Görgess, vagy kattints a címre!) Az újabb versekből Az éjszaka hangjai Maga-biztató A mérték elvesztése Caorlei mozaik A tollnok ágál Julia néni a halálos ágyán Mario színt vall Julia néni siralma Angyalaid mind repülni tudnak Napra éj Másik kert Balzsam, átok Vers hóra Havazás Fénykép Tánc, a háttérben tóval Dal, ingával Valami a szépről Álmatlanul II. szimfónia A pajta Én, ki a verset Magyar falu föntről A bősz hitetlenek Levél grafikus barátomnak Sirató ének Őszi roncsderbi a Nagy Szavak körútján Karneváli szimfonietta Új évszázad Hunniája Kaszinó kuplé Anagrammák Az Átok, balzsam kötetből A poéta verse Átok, balzsam Régi dicsőségünkről Intelem maradékainknak A bérházak meséje Olajfák Képeslap, odaátra Megjelölt tereptárgyak Vesztegető Balatoni melankólia hét képben Hatsoros Eleve A Lélekvesztő kötetből Lázongó ének Mario rapszódiája Julia néni lázbeszéde A tollnok bemutatkozik Etűd, adagio A hajós imája napfogyatkozáskor A hajós naplójából Olümposzi magány Nagyapám diófái Toboz Az újabb versekből AZ ÉJSZAKA HANGJAI concerto dublo hegedűre és brácsára, B e l l a I s t v á n - h a n g j e g y e k r e 1. kert-szívhang (spiccato) minden kert mint a szívhang meghallatlan dobogás é l ő é s c s u d a - h o l t színfolt-szerenád burjánzás-szimfónia de ma a kertekre kiáradt az észak-éjszaka fekete leplek árnyasodtak a kertre ma a tegnapi eső megfagyott recsegnek a cserepek nyög a kémény nehéz a füst is mint istensóhajok föld felé fordított üveg-katedrálisok elhangolt orgonasípok függeszkednek az ereszről a jégcsapok aki játszani tudna rajtuk mint engedetlen kutya ha rajtakapták lekushad a szél csak belülről fakad valami üveghang nem is hang csak a foltja homályos csepp belülről fogy aki énekel szűkül keskenyedik a hangja szűköl majd abbahagyja mígnem az utolsó dal az utolsó dallam is szétpattan elolvad s a földbe átszivárog ami izom csont lüktető vér volt lesz puszta héj a szív helyén űr * * *
macska gyűjti egy csomóba mancsát-lábát megfeszül teste nyújtott nyakkal szökken a kerítés peremére újra maga alá szedve végtagjait megdermedve úgy ül ott mint rokokó kapudísz a borzongás is szőre alatt fut át az izmok domborzatán kerengve végig borostyán szemében üveglő délutánok * * *
fel az éjszakát egy megtévedt angyal de föladja: tömve a szája faggyal * * *
fekete a fű lélegzete fekete a nyír erezete fekete a dió lehelete feketén zihálnak asztmás aranyesőbokrok fekete a ház fala fekete az ablak fekete ablakok mögött feketeárok-szemű emberek álmatlansággal jóllaknak fekete a kémény fekete a füstje fekete a lélegzet füve fekete a szíverek nyírfája fekete a lehelet diója fekete aranyat esnek akik zihálnak fekete a ház fala fekete az ablak ablakok feketéje mögött feketeárok-szemükkel az emberek jóllaknak álmatlanságuk az abrak a megkövült hófolt istenígérete is fekete fekete – – – 2. erdő-csontváz; aki más (martellato; spiccato, arpeggiato) csodátlanná domesztikáltuk körülöttünk az erdőt lehántva a fa kérge s jaj nem lakik benne pondró megrázva a lombja és sehol a koboldok tányér-szemű bolondok szétszaggatva az ökörnyál-fátylak jaj mivé lett a menyasszony bokor ághegyén korai galagonyavér s túl a mező mint a fölforgatott tömegsír a levetett agancsokon véres bőrcafat leffeg csont-dobverő a szél puffan szakadt hártyájú dobokon játszik csont-xilofonon kettétört luc-csemetén: hegedű hátán kalapál – – * * *
virágom virágom fosztva emléke még sajog a torzsáját rágom * * *
valaki kihallgatta a föld lélegzetét valaki megvallatta a kutakat valaki kileste a virágok szemhéja mögött hánytorgó álmokat valaki megette a virágot nyál-uszályos tehén: lelegelte a világot és most itt állunk lecsupaszítva titoktalanul mindig-hiába valaki levakarta a csillagokról az arany mázat fehérlenek mint a csigolyacsontok valaki más hallotta még a holdat ü t ö t t h a r a n g k é n t b o n g a n i * * *
az éjszaka nyűgös neszei helyett a szívemben pattogó vágy helyett is csak szuszogásod hallom szuszogásodban a párnát ahová fejem lehajtom szuszogásodban a csók virágba- lobbanását vagy ez is csak álom már önáltatás ön-altatás odakint macska vinnyog vagy az ég roppant vasajtaja csikordul én sem vagyok már a küszöbön félig-kint félig-bent eldobtam a csikket mint aki mindent eldobott olyan lettél mint a füst: eloszlik olyan lettél mint a rezgő húr olyan lettél mint a kőbe zárt ének s én mint a balra kilengő súly a földre rántom Atlaszom pozdorjája szikrázik a zenének az éjszaka teljetlen űrének szemedben szemünkben a fény rés a f é n y l é s c s a k f é n y l e n e kezedben kezünkben a kérés kérdőn lehanyatlik szívedben szívünkben a fent kés késő már ha késlene 3. átlényegülés (vibrato) elszürkült korallsziget a tengerlő éj méhében fuldoklik a kert pihegő verebek csőrével tátog inna már inna már fényt fény-imát inna a szívébe elüszkösödött v i o l a k e t y e g az ég hold-sebében * * *
részekre hull mi oszthatatlan lecsupaszul mi foszthatatlan ölelném ami teljes ami magvas angyalporral pírral ha hamvas * * *
istensóhajokat hömpölyget a szél a csillagok hálója kibomlik éj-hullámban fényfolt-uszonyok halpénz-cseppek buknak alá kopoltyúk lila szirmai szaggattatnak ó éj te tenger beláthatatlan te hámba foghatatlan fekete iramodás áthömpölyögsz átömlesz lelkek simára mosott kövein medred peremén a megkapaszkodás űre fölött undok kis ördögök könyökölnek kézről kézre adják világos sörrel töltött kupájukat a holdat az utolsó vigyorogva vágja földhöz s a szilánkok szikráit mint lencse gyűjti össze a keleti ég habbal a tetején csordul ki a hajnal * * *
üres az ég már nem fekete fehér kérőn kifelé fordított tenyér üres a ritmus szíve kidobbant ti-tá-tá amit még kimondhat valaki aki valaki más vala aki más lőn és nem-maga üres az ég fehér árok fehér űre partján állok virradattól alkonyatig várton-várva várok ti-tá-ti tá ti – – – – töredék – Csak a mulasztás, csak a szégyen, és az is csak jobb híján; megrögzött halogatások. Fölszított vágy, nem azért, hogy égten-égjen, csak hogy roskadjon hamvaiba. Légy hát, mi vagy: élhetetlen, bevégzetlenség tökélye! Ha betöltenéd, ami kitöltött, könnyebb játszani egyremegy-sorsod, bár ha csak egy epizód töredéke… Beszélek róla, ha már torkom fojtogatja, éppen csak elmondani vagyok képtelen. S hogyan lehetne szónak bármi foganatja, ha lelkem tájaihoz mérve képtelen? Erre lett kitalálva, int a régi módi, a vers. De hogy díszei mind el ne vesszenek, a legversebb pőreség sem elég valódi, hogy meztelenségem kimondja, bassza meg! Caorlei mozaik Istentől elhagyatva, egyedül, mégis mintha a Mindenség karolna át. Tengeröböl sós könnye, Caorle átitat és megtisztít legbelül.
∗∗∗
A sikátorokban is ott lélegzik a sóhaj-hullámú tenger, a sirálytorokban feljajdul a határtalan nyűgözte ember.
∗∗∗
Az olasz nők mosolyát hallgasd: hegedű-szerenád, beleborzong csigolyád, remeg, kifehérül a szád.
∗∗∗
Kicsapódik a partra a só, kicsapódik a barna bőrön. Érintésnyi a vágy, suhanó,– sebződsz: szikláról visszaverődőn.
∗∗∗
Kevély elszánással adod át magad az olasz koranyárnak; hamar lehorgadsz, rádomolnak a Nagy-Kevély vetette árnyak.
∗∗∗
Koloncot, vonszolod magaddal a múltad, vagy te magad vagy a béklyó? Barna szivar füstje kioldoz, s léggömböt: felfűt a stravecchio.
∗∗∗
Amíg a sörhab apad, játszol: szavakat felejtesz. Mellékhereciszta, prosztatitisz. Ha nagy bátorságodban leiszod magad, elhiszed, hogy az ördögödnek mutatsz fityiszt.
∗∗∗
Via Cuore: tengersóhajokból előgomolygó utca. Fuccsot mond minden vágy: a tizenhármas szám kapujához elvesztetted a kulcsot.
∗∗∗
Piazza Tesenza: a szűrt fény játékából kirajzolódó tér. Hűtlen hűségért, megfizetsz egyszer minden hátramaradóért.
∗∗∗
Röhög az ördög: a térkép lapjait összekeverte, s nem találsz haza. Tébolyda rozsdás lakatja, csukódik rád a caorlei éjszaka.
∗∗∗
A parti sávon rovod hajnali sétád, gyönyörű, közönyös a tenger. Mit a holdban mosakvó: az Úr kimért rád, ne átkozd érte, úgy viseld el. Ami költött, csak az valódi. Csak az teremthet, aki lódít. A testet-öltésben csalódni: visszfényében vigasztalódni. Julia néni s Mariótok nekem a létükkel adósok. Nekem csattantak el a csókok, csak nekem: én vagyok a tollnok! Vágyaikat is én találtam ki, én voltam a vers, a fátum, a könny, a nyál, az ejakulátum, széttárt ölébe én omoltam és visongtam – Julia néni én vagyok, s bálványa: a férfi is én, én, én, a tollnok. Írni rendelt az Úr, mesélni, sírni, a hőseimmel halni önként, hogyha a felajzott közönség testemet áldozatnak lökné oda, hol feledés: öröklét a jussom. Üdvrivalgás, átok kísért váltva, hisztériátok. Legyél te, ezerfejű, áldott, megfeszítetted a Megváltód. Én begubózom múltjaimba, vissza a legvalóbb hamisba. Hőseim lelke sajg: a mintha. De tollamba száradt a tinta. Julia néni a halálos ágyán Már emlékezni is felesleges. Halálra szánt, aki csak emlékezni tud, hátranézve meg elvéti az utolsó kaput. Látod, Mario, még rímeltem is. Te tanítottál rá, meg az anapesztusokra. De az is csak cafrang volna a semmi kérlelhetetlen kopárságán. Hagyjuk. Nagyobb trouvaille ennél, hogy hozzám öregedtél. Lehetnénk rezgő fejű, együtt-csoszogó pár. Jó, hogy nem így lett. Meggyűlöltél, én meg szántalak volna. Keserű szerelemmel. Ó, mivé lett a forgószél-szenvedély, ahogy egymásnak estünk a tengerparti zuglakásban, mivé, milyen görccsé csomósodott a csókjainkban csorduló nedv? És hová gomolygott az együtt-szívott cigaretta áldozó-füstje? Sokáig így láttalak magam előtt, füst-rajzolta sziluettként, szád sarkában fanyar mosollyal. Olyannak látlak most, mint egy tenger- mosta szürke követ. Épp csak ijesztő, ahogy a kezemhez simul. Emlékszel? Azt mondtad: múltam van, nincs jövőm. Elkoptam, mire kézhez vehettél, s eztán csak morzsálódni fogok. És csapódtál egyik kecses inú üszőtől a másikig. Meghágtál egyet s rúgtattál odébb. Mit reméltél, mondd? Hogy a sóvár ölekben megtalálod a ritmust, ami markodban lüktetett, amikor tépted, haraptad mellemet? Nem meredező bimbóim írták azt tenyered vonalaiba, Mario, hanem a szívem. Ez a múlt-sebzett, félreverő félszív. Most készül utolsót rángani. De a tiéd is ki-kihagy: egy darabját itt hagytad nálam. Emlékszel? Azt mondtam: bármikor a tenyeremben viszem hozzád, egy darabka Mariót. Csakhogy én már akkor is tudtam: nem ismerne rá, kivetné a tested. – – Ahogy telt az idő, ahogy a váltakozó szélirányhoz idomulva hármat csavarodott a mangófa árnya a kertben, ahogy a fán hagyott gyümölcsről hámlik le a fény, s töpped, gyűrődik héja, ahogy a falakat mind magasabban veri fel a penész, úgy facsarodtam öreggé, örömtelenné, nélküledebbé, úgy hámlott le rólam a nőiség csillámló hamva, szemed sugarának visszfénye. Csak álmomban ápoltam bőrömet kilövellő férfimagod háncs-illatú kenőcsével... – – – Sziklává kövesedtem – te tengerek nyaldosó hullámain edzetted izmaid. S mindkettőnket kimart a só. Hát így. Most, nem megbékélve vele, de feledve a múltat, meghalok. Nem akarom tudni, van-e még könnyed. Minden, aminek értelme volt, érted volt. Nem volt értelme semminek. Mario színt vall Mióta átkozol s imádba foglalsz, mióta sóhajok vak tűivel szurkálsz, ernyedt vudubabát, nem jajgatok, beérem ennyivel: égre rajzollak cigarettafüsttel. Ha koncentrálok, tán a mosolyod gyöngysora is megcsillan még, mikor tengerből bukik föl a hold. Majdnem tönkretettél! Hogyan hihetted, hogy, kajla kölyköt, férfivá teszel, s napról napra fojtogatóbb hiányodtól szűköljek, vesszek el?! Hímringyód voltam csak, Julia néni, lettem volna a párnád, takaród. Ittam illatod s nedveid, s nem kulcsolódott rám polipkarod. Mégis: rámnehezedtél, mint a szikla. Megunni nem – megelégeltelek, álmába zuhan vissza így a gyerek, kit korán ébresztenek. Mint húsevő virág, szemem láttára csukódtál be, fekete lett szemed. Rágtad a prédát: magadat – és én nem tudtam jóllakni veled. Gyűlölsz? A gyűlöleted nekem édes, míg engem is elemészt a harag. Lettél volna – nem igazibb, csak mint a kamasz vágyak, igazabb! Nem fog átok, fekete mágia rajtam, erőssé tettél, tánti. Nem én kiáltok hozzád, csak a visszhangod fog tarkón találni. Julia néni siralma Eldobtál, rongybaba lettem, bárkik lehettünk volna mi ketten, ha északi szél kel a partról, kifeszülnénk mint a vitorlák, tenger birodalmán a bitorlók, egy-pár volnánk, ki haza sose gondol. Eldobtál, rongybaba lettem, rongyból van a bőröm, a mellem, sóvárogni hiába utánad megelégeltem, hétrét hajlik szívem az egeken. De morajlik, felajzott hím, a tenger, csontomig áthat. Ábránd voltál, de valódi, akiben megéri csalódni, csupa ín, csupa rost. Ki ölelhet, az ölében cápavadászok szigonyát érzi. Buja lányok rajában a fáradt nő mire kellett? Tamarindfa zugában a játék kéretlen, utolja-ajándék, így búcsúztunk mi a testtől, szétnyitva szemérmem, a titkom elvetted, faltad-tépted a szirmom – Mario kacatja lettem mindenestől. Eldobtál, rongybaba lettem, bárkik lehettünk volna mi ketten, s kivetett terhed vagyok én, ballaszt. Szárnyaljon a hajód a ködökbe, míg engem a könnyek könnye, a napra-nap keserve megfullaszt. Angyalaid mind repülni tudnak Ó, Istenem, angyalaid mind repülni tudnak, énnekem meg újra kell tanulnom járni. Nincsenek is angyalaid, s Te is csak úgy vagy, mint akármi: teljében is esetleges, a között nyílásába préselt testet-öltés: felesleges. A lét maga vagy, s a lét űre. Ördög-patkó, szárnycsonk a hold? Kreatúráid a kényükre- kedvükre edzik a látást. Mint te: kifordult szemfehérjét, elcsukló, fojtott kiáltást fordítasz gyönyörből csömörre. Tanulom még a létezést. Zúdulok csöbörből vödörbe. Lélegzem jambust, spondeust. És mégis: fuldoklom a versben. E kínnal végre létre jutsz, angyaloknál is fényesebben. Napra éj Körülölel az éj. Szeretném vállgödrébe hajtani a fejem, visszafojtva lélegzetem, mert úgy könnyebb. Nyirkos a reggel, vak, idegen. Megpattant szemük a csillagoknak. Azt is Istennek köszönjem, hogy van holnap?! S a napra: sóvárgó éjszaka jön megint. Mosolya szép. Mosolya: hold. Fény-haját lebontva cirógat, magába old. Valami űz, vegyülni nem enged, halálból eltaszít, ébredni nógat. Valaki kér, illata nyersfű, szeme éj parazsa, kér, hogy mosolyogjak. Másik kert Idén se lesz termés, beteg a meggy, rozsdásodik a körte ága. Az almafán nejloncafat zizeg, egykedvű szél harmonikája. Hozzám hajolva már csak a gyomok hízelegnek: nyírva, kaszálva is újranőtt szulák, fenyércirok, muhar, perje rezgő kalásza. Százszor derékba tört s újranövő kelletlen gyom: az vagyok én is. Csak én nem fénnyel élek: a tüdőm dohány füstjétől feketéllik. Elfelejtem, körül minden kopár, ha lecsukom szemem s egy másik kertbe látok. Szerelmes cinkepár ahol ágról ágra cikázik, minden fa gránát-robbanású zöld, a nap e szűrőn át világít, kelyhekbe illatos konyakot tölt. A test csak töltekezni áhít. Nyugágyban angyal: boldog vagy unott. Hátán csonk: szárnya lecsatolva, s mint küldetést, mit így-úgy letudott, eltette egy szív-forma tokba. Balzsam, átok Csapódunk ide-oda, időtlenségből semmikorba. Micsoda tavaszi levél-lobbanások fölöttünk! – üszökkel, ürömmel kecsegtet a nyár. Csókom voltál, lettél a szomjam. Cserepes a szám, látod? A szememben fáklya: csak a láz. Fordított a sorrend: balzsam, átok – hogyan hihetnék hát a gyógyulásban?! Még nem ellened, már nem hozzád: csak magamban kiáltok. Emlékké higgadt a test szenvedélye, a melleden gyúló borzongás, hasadon a köldök örvénye, emlékké öled galagonya-pirosa. Ha más nem, légy hát a szomjam! Ne hagyd, hogy egy részeg ördög-tivornyában feláldozzam, az éveket, napokat visszavonjam! Ez megölőm – legyen az éltetőm is, hogy mint a gyomok a nyár parazsában, felperzselve is újranőjek, várva a záport. De nem. Elengedted a kezem. Magadban sétálsz idegen városok fotográfiái közt, s ha véletlen szembejönnék veled, a gép lencséjén át látnád: mint ostromolt körbástya, összeroncsolódott a szemem. Vers hóra Nem élet ez csak másolat alkony-ég indigója kopírozza át arcomat a szűz reggeli hóra meg kéne valahogy szökni egy üres hátizsákkal a szomszédnak sem köszönni Perint hídján kacsákkal bámulni a nemes kócsag rezzenéstelen röptét városszéli csavargónak jeges szelek kilökték gondoltam még délután a Perint partján merengve amikor a kócsag szárnya széthullott száz pehelyre most az éj reggellel ámít de az is csak másolat földtől égi hóhatárig fúj a szél hó-tollakat (2010. febr. 11.)
Havazás Ebben az országos havazásban amikor kiszakadnak az ég rosszul összecsomózott leplei és csak dől csak dől az összefüggő fehérség mintha meszelt falak omlanának szédítő függőleges zuhanásban és vissza nehéz vakolat-felhők hömpölyögnek hó hó földtől az égig ebben a föld szívét nyomó lélegzetet szegő roppant súlyban van-e még valami a pelyhek menüett-könnyűségéből a gyónóra kiszabott üdvözlégyek megkönnyebbüléséből vagy megint csak mint annyiszor már a történelem telein lehorgadt fejű málhás ló s takarodót fújó katona szobrát bádogzengésű fagytömbbe dermesztő folyóba lőttek tetemét jégkoporsóba záró százados tölgyek üvegrúdját összeroppantó csigolyákat fogakat csikorgató bibliai átkot kiröhögő telein csak a mindent befedő lepel föld-ég szegetlen szemfedője a betemetés élve-eltemetés jutott a megszegett szó mandulagyulladásos hideglelésben amikor égő szemek lázálma csupán hogy a sívó szélben hó-hullámok fehér sörénye leng. Fénykép Ami fény villódzás az éjszakai égbolton az mind az ember műve retusálva a csillagok Isten a látható egek mögött sötétkamrában elfeledett kópia előhívásra vár Tánc, a háttérben tóval Gombolkozik. Úgy hull a blúz a földre, akárha gondolkozna még. Mint egybeforrt szirmok ejtőernyőjével a szemérem. Odakinn feketén hullámzik a tó. Kitakarva borzongó bimbók. Ikerbóják, ringanak örökös hullámtörésben. Hosszú, csontos ujjak: sirályok csőre vergődő hal pikkelyes bőrét, kibontják szoros ruhájából az alsótestet. Most már visszavonhatatlanul meztelen. A köldöktől a mellekig iramló remegés. Felhúrozza a hegedű-estet. Moccan, ráng, megmered a szél vonója. Fenyő lombjában álmatlan fülemüle randalíroz. Fölhúzott lábak, fölhasad a hínár-illatú öl. A virradat bíbora bevérzi tó, ég határát. A móló szikláin tajték, moszat. És nincsen már a test, az árban elmerültek izmos lábak, inas karok, a duzzadt mellek sincsenek már és nincs a konyak-ízü öl, csak a szemek ijedt ingaórája van, csak a tébolyult szemek hintajátéka – s a fény csobbanva a partra ömöl. Dal, ingával Levetkőztél. Levetkőztettél. Szemed akár az inga. Mint a hipnotizált, simultam mozdulataidba. Forró szádból konyakot ittam. És ittam az öledből. Öledből szesz lángja csapott ki, megittasultam. Mint tébolyult inga, lüktettem én is csuszamló szádban. Egymáshoz tapadtunk a pőre föloldozásban. Egyszerű volt. És bűntelen volt. Önkéntelen test-áldozat. Sisteregve hunyt ki a lélek, fény volt – vagy kárhozat. Valami a szépről Lili
lányomnak
Ahol keresed, hűlt nyomát találod, megragadod: víz sugarát, ahogy az éjszakában kelt talányok, szétpereg, markodban cseppje csak, talán ha percre a lélegzeted visszatartanád, ráismerhetnél, mielőtt a tüdőd megreped. Olyan lehet, mint az önkívület – vagy önfeledés inkább: nehézkedés és repesés közt hol a könnyűség lebeg; vagy mint magára ébredt öntudat ha az álom vizéből a parthoz érve kiköti a test csónakját és vár, hogy a lélek hullámtaraja utolérje. Ha részeg darazsak falják a körtét, magukat a gyümölcs húsába fúrva, s látod a lékben a teljesség létrejöttét; ha az ablakpárkányon, a tető vetette árnyban macska heverészik, s ránduló izmában ott a futás még, s bundáján borzolódva elenyészik; az eresz ha folyékony üveget csurgat, ami szilánkokra törik a tér kövezetén, s amilyet csak velencei mester fújhat: fúj belőle a nap pompás rozettát hámló tűzfalak ablakszemeibe, s a város e színek fagott-szólamára úszik át a túlparti semmibe. De a szép nem a dísz, nem a kellem, sem a bú meg a bű vagy a báj: csiricsáré csicsa-hadak ellen a csúnya is dicsőn tartja a frontot. S nem a kacagás, még csak a mosoly sem, vagy a könnyek elszakadt gyöngysora; nem látja lupé, nem látja bagolyszem. Nem látta senki, csak szemét behunyva, nem a tükör fényébe állva, csak önmagába visszahullva. A látomást se hidd, ha betöltött, ám ha szemed sarkában láttad: a szép volt, mert a szép nem a fókusz: egyszerre a gyúlás fészke és hideg enyészpont. És ha mindez mondva volt, ahogy írva, szívből nevesd ki az egészet! A bölcsesség hasznos dolog, de mi haszna lehetne a szépnek? Sem eszköz, sem cél – a szép maga az Isten, Ő porlik csillámló szemekké, hogy minket az Egészhez közelítsen. II. szimfónia 1 (allegro con brio) t u d n i v a l ó h o g y a h a l á l a z o n n a l i s többnyire szisszenésnyi ellenvetést sem engedő jóvátétele az elő- játék gyanánt élvezhető életteli szenvedésnek vagy semmisségi záradék mellyel az egyenlőtlen kontraktus – legalább ideiglenesen – egyoldalúan is fölmondható a l é l e k s z a b a d e s é s e m e g t ö r t é n i k avagy nem: e tudálékos kor nél- kül is – hisz klasszikus ismeret és tán a Fennvaló keze is benne volt – bizton tudható annyi legalább: ha közben elforogsz is és előbb ér földet a fejnél a láb – akkor is a fej döndül nagyobbat ***
e z a s z ö v é s r e a l k a l m a s i d ő a szövögetésre (terveidbe ha hímezed úgyis lefoszlik hím-mezed- ről a női kecs a kellem) a belső összeesküvésre: mikor tenmagaddal – keresztül- húzva a szellem számítását – szövetkezel fénypászmává levetkezel s hőzöngve követel- ődzöl – ám ki is anna belépőjegyet örökmozgó mozi: gyehenna termeidbe 2 (allegretto scherzando) mintha csak haragjában tombol bömböl a szél lokális végítélet söröskupakot hajigál ablaktáblákat zörget taszigál fészerajtót nem nyílt meg a Poklok kapuja! hajdani lángoknak pernyéje ez csak hamuja apró repeszek röpülnek a magok fa tövében széttört madáretető cintányérok kései karneválja allegro vivace böjtidő f ö l é k o n d u l n a k i s t e n k i c s o r b u l t h a r a n g j a i ***
míg kint az ég záporozék megittam az üveg rozét mint kit marsall- bot ha sarkall: három kortyra s bennem – álom-portya – tovább forr a bor – m á s m i n d e n c s a k v a d k a p o r 3 (adagio molto e cantabile) az éjszaka ez a lehajtott fejű ferences barát a négy égtáj felé keresztet vetve lekuporodik a világ sarkába s míg koldul hallgatja az űri zenét s az őrült kabócák lármáját körötte elszórt fillérek pislákoló csillagok az éjszaka ez a hétrét hajlott megfeketedett szív a dobhártyádban dobban bizony mondom néked mielőtt megvirradna nemcsak megrogyasztja lábad nemcsak görcsbe rándítja kezed nemcsak megalvasztja ereidben a vért agyadban a sistergő áramot mielőtt megvirradna k i l a k o l t a t j a s z e m e d i s s o h a s e l á t s z i k a m e n n y e g é s z e a fény az ághközökbe bukdácsolva ereszkedik le ó mennyi sebe s mennyi géze lett elpazarolva az egymást váltó egymásra torlódó nappalok- s éjszakáknak mennyi buzgó lélek-indulás indulatos nekibuzdulás és mennyi visszahőkölés míg mindent beborít a leplek pokla a poklok telje 4 (largo) l é t e z h e t n é n e k a n g y a l o k s közöttünk andalog köröttünk sündörög néhány ördög-kan gyalog ormótlan patában létezhetnének szeráfok akácos fölött lángoló zsiráfok szemérmes kék kerubok kik három fátyollepke szárnyát tépik ki három óriásteknőc páncéljából faragnak pallost maguknak a budavári domb fölött láttam egyszer angyalt lebegni mikor a horizonton a nap alábukott utolsó cseppjében megcsillant Széchenyi hídja azóta reszketünk azóta fázunk f a g y o t s u g á r o z r á n k a n a p n e g a t í v j a ***
l é l e k l e n g e t ő v i l á g h u z a t b a n méz-máz szavak artistái közt élet-tengető váltig hazudtam voltam világrengető fő-komisz báránybőrét ledobó farkas vállvonogató kamasz fülig-vigyorgó Augusztin-bohóc – s mire arcul csapott a hinta s lelepleződött minden hanta már véget ért a hakni összerogyott a pányva lecsavarodott a ponyva s a porondon csomókba gyűlt a por parókámból a kóc az arcomra fagyott festék kényszerített tovább-mosolyogni beleszorulva boldogabb esték ottfelejtett hegedűtokjába Ami írni kényszerítene, az is odavan. Csak a lassú eső neszez. Magam vagyok – sokallom ezt is. Fény felé fordul egy friss hajtás, leoltom a villanyt, elfogyott a Quarelin. Vagy más – nyilvánvalóságában rejtett – oka van az esti szorongás hívásának? A recept ugyanaz mindig. Pozsgás növény, azt hiszem. Nem tudom nevét. Ezért oly üde és kiszolgáltatott? Közeleg Karácsony. Téboly, jóváhagyott mozdulatok, ragyog a gyanta a szemek mosolyában. Aki félbehagyta, azé az ünnep. Írni is csak úgy volt – ki emlékszik ma már? – érdemes: percegett a lúdtoll, vagy írógép-zakatak, tornác, kis kerti asztal, verőfény. Őrület, mi nem vigasztal, ha feledne… De mit? A semmi is egyre fogy… És mindig féluton. S jó így? Dehogy. Ami sírni kényszerítene, az is rég odavan. A léprecsaltak közt meghúzom még magam. Nem kell feloldozás. Villanyt se kapcsolok. Álmatlanul reszketve, mint az ázott szárnyu molyok, mérem a téli virradatot. Ki hártyaszárnnyal az égboltot emeli meg, egyszer megbékél majd magával. Vagy végképp magába roskad. Ugyanaz. Megérti önnön súlyát, kit az ég behavaz. A pajta Nagyobb volt, mint a ház, a pajta, deszka- mennyezetén ki-be surrant a napfény, mint kémlelő egér: mi lesz, ha tárul a széles ajtó s rajtakapják… Bejárta a gyermek a roppant szénarakás rejtekútjait képzeletben – szénaváros szénaköröndjein szédült, kucorgó révületben. Tetejére fölhágni nem mert: mintha az égig vinne a létra, ahol a tüsszentés csillagcseppjeivel kering a nap körül a széna-planéta. A pajta közepén toporgott. Öregmama oda ásta el a ruhákat: az országút muszkák léptére porzott. A felszabadító hadsereget felkészülten fogadták: trágyadombba vájt szűk szuszékba búttak a lányok, Öregpapa kézügyben tartotta kapáját, elsülhet tán: a nyéllel hadonászott. A muszkák a pajtába vitték lovaik. Ott dobrokoltak, fújták a párát. S nagy gőzölögve lehugyozták Öregmamáék elásott ruháját. Roskadt, remete medve már a pajta. A kisfiú sincs már, ki a szénának döntött létrát latolgatta… A nap hullajtja csak arany szalmaszálait a porba. Én, ki a verset Az Ady Endre ébresztése
ciklusból
Én, ki a verset leigáztam, Én tudtam csak, milyen hű. Ne írjon, aki könnyelmű. Nem adtam kicsire, sokra, Nem törtem soha babérokra: Felglóriáztam a verset. Az ember könnyű, és lehull. Hol ernyő, hol nehezék: A vers a végső menedék. A vers a Minden, mi elforog, Körhintájában a konok Arkhimédészi én szédül. A vers a semmi gyújtópontja, Sugarába én beálltam S a verset leigáztam. Ha keresnél, huszadik század Kölyke, kívüle nem találhatsz: Hús-vér versből vagyok. Magyar falu föntről Az Ady Endre ébresztése
ciklusból
Egykedvűen múlnak az órák. Mítosztalan itt a rend. Porba rogyó hűdéses porták Szemét nyitogatja a gaz. Szép volna a lassú időtlen, A partra csapó tenger Is szép, meg az öbölbe dőlten Magára ámuló móló. Itt vágyaknak nincs kikötője, Ködbe-omló a távol. Hűtetlen porzik a nyár hője, Befedve mind a lábnyomok. Szép, ha dagadnak a vitorlák, Szép, ha feszülnek az izmok, A céltalan emberi tornák Merész kigondolója szép. De itt a sívó por hona, Hol a célokat elorozták, S a céltalanság pányva. S kipányvázva: Magyarország. A bősz hitetlenek Az Ady Endre ébresztése
ciklusból
Mindegy, hogy van-e Isten: Ájtatos kevélyek Ma a bősz hitetlenek, Szemükben őrület parazsa, Homlokukon: káini bélyeg. Tagadásuk zsolozsma, Hitük mint a forgószél,
Tényleg, miért is? Mert reggelente a főbekólintottak Mert a katedra csak színpad Mert gyermekeim üdvözülten Igen, otthagytam a pláza-város És menekültem tovább,
hódító Igazad van, írhatnék a verebek Írhatnék a cserépkályha
begyújtásáról Vagy békés remete-otthonomból De nem, barátom. Ahol mi élünk, Hogy kipréselték a vérünk –
murcinak. Ezt küldöm vers helyett, e
férfihallgatással
Láttad maroknyi néped láttad láttad láttad S álmaid leltárba vették, S álmaid árkából
kivérzett, Te voltál te voltál, Egy nemzet volt a ravatalon, menetelnek elárvult szavaink tehozzád.
Őszi
roncsderbi a Nagy
Szavak
körútján autóúton sínen levegőben vízen virtuális
térben appendix: gyalog Szécsi
Margit, Határ Győző, Márai Sándor,
Ratkó József hangjegyeire 1 kihantolt
reményeinkkel bűvészkedik megtépázott
kertek részeg bálja A halál
bolerója helyett bandázik 2 P a r a n c s u r a l m i á h í t a tfényezte arcok karneválja a gőgös engedelmesség kérlelhetetlen butasága a jövőtlen eltökéltség edzi izmait: a ripacs varázsló bűv-szavára beidegzett tűzkarikákon csaholva keresztülugró felpántlikázott kutyafalka a nemzet de vehetnénk történelmi leckét is akár sorolhatnánk az elmúlt százötven év meghívással honosított gyarmatosítóit: muszka ruszki szovjet orosz meg a hazátlanság marketing-menedzsereivel felhizlalt barbár nyugat – h j a L e n i n t h e t e d í z i g f i z e t n i k e l l . 3 Dö g v é s z l e t t k ö z t ü k a z é l e t vagy csak végeláthatatlan agónia hóhér-menyegző sírásó-bál bárdon ásón a márkajel: made in amerika kufárok tolvajok evangéliumát zengi a felheccelt csőcselék bankárok mondják tollba az új imát épülnek vastraverz-templomok úgy isznak áldomást mint a csürhe kiisszák a Dunát az Amazonast az óceánt ég-földre esküdve a j k u k t ó l s z e n n y e s mi n d e n i t a t ó . 4 S o h a e n n y i ü r e s É l e t soha ennyi felfújt Én tenyészet ez nem végítélet tobzódás hülye mámora europarlag kalandtúra végvonaglás-révület feltámadás-majmolás halotti tortúra nyelv-apály és aszályos lélek beiktatási ünnepe mindenszentek helyett halloween lemeztelenített ülepe s a kopjafák a temetőben a sírkövek megborzonganak nem viszünk krizantémot koszorút e t e t ü n k g r i f f m a d a r a t . Új
évszázad Hunniája Mint a farkast szimatoló kos, Nincs múltja csak csinált és nincsen Regimentje bu-verte szegény: Fejedelme karikatúra, S a jobbak? Zrínyi hol, s Petőfi? Új hajszájuk nem Bácska, Erdély: És a dalt: Őszi
harmat után Akin titkos féreg foga rág, Kaszinó
kuplé Fegyverek, lánctalp s a rulett: Véredet szípja hadisarc, Ha visszanyernéd, adu ász Bárpultnál ringyók mosolya: Világnyi vircsaft, kaszinó, Végzetedre ki licitált, (magánkamra)
Társadalom Rostám a dal.
(Szécsi Margit) Ma: sár-oldat.
(Buda Ferenc) Arat, mos, áld. Globalizáció à la Szabó Lırinc
Balog iáz, Lóci! Demokrácia A morc
ideák?
Cár koma, ide! (Buda Ferenc) Deci-aromák. Koalíciós
pártok Ó, csók-ár-politika! Polgármester Miniszterelnök Parlamenti eskü Történelem Tér, öletnem.
(Szécsi Margit) Én: tört elem. Az Átok, balzsam kötetből Poéta
verse Átok,
balzsam Nem a szívre való az a balzsam, cseppenként adagolt eleven kór. a halál gomolyos sziluettjét Csak a lét, a muló evilági tolulása a bőr alabástrom Nem imádkozom ellened: érted fekete zivatarfelhőid a remény nélkül szabadon. Hogy Tamási Ábelének
és Nagy Gáspárnak – még ha nagy áron is ha kérdezed hol késik a homályban s ha kiáltanál: kipusztultak az inkák
Nem aki leoldja rozsdás bilincsét, Mért fejére miért s miért nem:
érte Mert a törvény: megeszik a narancsot Ki félezredet küzdött rabkenyéren, Hiéna-mosolyát. Aki félezer Mert a törvény nem sűrű cellarácsok
Gyárilag e hetekig tartó eljárás Athéni rendeletre,
úgy felellek én is egyre gyakrabban
téged, Élek, ez bizonyos – fogyó erőmet
költöm Hogy pontosan láthass: a budai hegyekben lélegzik. Az erdőben persze sír a fűrész Szekszárdi óvöröst talán az
ördögök se Szóval nem változott a világ s benne
én se: Néha jut csak eszembe, mily jó volna
szívni mint ott, a szekszárdi szeptember-őszben, Felnőttem már. Rámkérgesedett a
magányom, föl-fölszakadó panaszom, aki
számít még... és verd csapra mind a fénybordás
égi hordót,
Mint birtokát tulajdonosa, méri fel Eközben én a mézzel
összemázolt Otthon fáradtan dőlök fotelembe,
Asztalodon alszik a méz Odalenn a tíz emelet vad szelek, őszi viharok A párkányra kikönyökölsz, vermelnéd magad: nem a nap Hogy a cérna szerteszaladt De hisz te nem vagy Thészeusz, Bár csábító a pillanat, de halni sem érdemesebb, Ki útravált belőled, még És akkor végre szárnyra kel,
* A nádasban dolmányos varjú * Szeretném újra látni * Borittasult az alkony. * Szőlőt taposni volna jó. * Az a lepke ha visszatérne! * Borítsunk fátylat rá!
Mi súlyosabb lehetne, nincs teher Örök a lustán hömpölygő
folyó, Kidőlhet bár a százados platán, Titkot nem őriz a szív pitvara, másként tehet az ember jót s nagyot, létében teremti holtát, míg nem vallja e szörnyű semmiség eleve isteni voltát. A Lélekvesztő kötetből Lázongó ének Hogy magamra hagysz a reményben, nem szokatlan, könnyen elviselném: ha bizonyságot nem is áhít már, ecetes rongyra a száj, elmém vágyik a vigaszra: hiába Szerződés nem – ám köt a hűség, elmállani, mint a homokkő Hogy megvetett saskeselyűként Csakhogy azt nem mondtad, Uram, s én arról hallgattál, hogy a testem Mario
rapszódiája nők sima márvány
húsa-javából kajla kölyökként hittem:
öröklét s ily ködök árnyak ülve szememre dallamot ismertem sima nyelvet össze nem omlott végül a Bábel mindegy is ez már mint hülye koldus egykori vágyak csúf majom-arca bűvöletében éled azóta Láz festi pirosra az arcom, elcsendesitőt ha remélhet, csurranva-csurogva a térdem Láz-verte, beteg szemeimben visszfénye csupán, hamar ujjad, s van már, aki főzze a barna
s lopva sandít mindegyik rám, te torzó, had: fürkész pillantásom nincs
ínyükre, hát legyen. Íme, itt e fura fickó jó történetekért (mi más az
Úr, ha (meg a pálinka s bordélyházi rumba) Így volt. Patkány-isten-e vagy csavargó, rágcsálóként
hálaimát motyorgok- Etűd, adagio Álmok magházából félve kibontva a mérges kis magokat, fölocsúdva, a függöny lebben a csendben, talpaddal tapogatva a padló réseit indulsz, s most, hogy nyitva az ablak, a nyirkos reggeli légből köd csepereg, bőrödbe ivódik a jel, te is élsz még. Mintha szurokkal volna leöntve a város, ócska gyufásskatulyák, omló vakolatban a gyíkok alszanak éberen, és lármáznak a varjak az égen. Visszahanyatlani párnád hívogató melegébe: őrzi a tarkód régről ismert, unt negatívját. Álmaid emlékét méricskélvén, lefeküdj-e, vagy mint máskor is, öltözz, mézet kenj a kenyérre, hogy kezdődjön az új nap – ablakodat becsukod s nem látod, amint megrebben a fény puha szála s a párkány még síkos pereméről apró cinke riad fel. Távoli zongoraszó. Emlékeid árnyai lassan szétgabalyodnak, szertegurulnak a szőnyegen és már összesöpörni se tudnád. Bár minek is: ha a reggel íly egykedvü, a legjobb meztelenül heverészve nézni, a pók mint fonja a hálót lassu ütemre. A hajós imája napfogyatkozáskor Fogyatkozón a hitben mire várhatnál még egyszer elődbe libben angyalka-árnyék az arcod megsuhintja fölparázsló szárnya s az ajka karmazsinja a szem hiába guvad néma a hallás csak bőrödön surran át mint futó nyilallás nem tudni honnan hová tart bizonyos csak sejtelme a vágynak megbolydult patakocska rohan a gátnak lélekvesztőn ha sodródsz légy úrrá az áron vagy hordalékként zúzódsz az alvilágon angyalkürt-e mi szólít ördög riadója egymásra úgy hasonlít egyik vitorla a másikra kinek ha napfogyatkozás van a suttogóra fogva morzsolt imákban nem kérhetsz menlevelet magadra hagyatva ha hinnél még ha lehet a hordót csapra verni utolsó cseppje fogytán lenni férfi mikor hullámok selyme arcodat éri s amit elpazaroltál visszakérni mégis s feloldozna az oltár égi poézis de nem lehet ne áltasd magad ha feláldoz hogy méltónak találtass aki elátkoz csak mint egyszerű matróz odadob a víznek közelebb önmagadhoz vágyaid se visznek A hajós naplójából Sok itt a zátony Uram nyüzsögnek a cápák de nem a veszély hullámai amik hitem erre-arra hányják a csillagok rezzenetlen arcomra omló dogma-bolyha az rettent igazán ha fellobban a sűrű habokból mint a múltból az óceán lidérce világítótorony csúcsáról ahogy a fény hasadozik az idő morzsaléka percnyi kis rovarok hibbant rajában morzsalét a létem léket kapott lélekvesztőn merülök hozzád-e vagy polip-sátán karjaiba hogy visszavonjam egyetlen mély belégzéssel amit eddig kilélekzettem tüdőm ziháló lemezeiből ki lélekként testbe zárva lemeztelenedtem érted a fájdalomban ami jelzőfényként hol ínyem partjain hol beleim meleg áramlatában újralobban eléjszakátlanodtam félelmeim hozzád kötözném Istenem durva hajókötél lett hántott sebekké hasadozott a köldökzsinórnyi élet atlantisz-űr hajósa csak süllyedek Uram nem tudhatom ki vagy a százkarú polip pojáca udvaronca vagy a vágyak vérszomjas kalóza ki a koncra rátéve mancsát a másikkal kiüti nyergéből a kehes dereglyén száguldó de la Manchát s kiloccsant agya pőre romlott velőjét hajítja elvetélt megkövült álmok sziklazátonyára és lassan mindent mindent áthat a fanyar rothadásszag kopár bizonyság a fárosz fénye villog mintha malomkeréken a kín lapátjain forognék émelyegve kételyekre ütött billog Olümposzi magány A párduc-léptü éj lészen az árnyam örökre? De hol volt, mikor a lángban sistergő függönyök puha selyme ráomlott anyámra? S mikor bögöly- csípte bika Ampeloszt mint pörölyt csapta a sziklához? Ég fejedelme, bársony-palástú éj, takarj be: hűvös kortyokban ittam életem. Ha bűnös vagyok, csak mint e csürhe, ki részeg fetrengésben imádja a napot. S ó, a himnuszt éneklő és papot játszó poéták: megannyi félszeg piperkőc, ki a Parnasszoszra vágyik, s a földön kúszva a halálos ágyig, egyre mormolja a buta rímet, amelybe, csalóka káprázatot, nimfák dalát lopja a vágy. S amott üzekednek az ajzott-csapzott hímek, büszkék az égre meredő hímtagukra, s nem látják, fölöttük karikatúraként pajkos Szatürosz buja félhold- falloszát lengeti. Ó, Szemelé, lebbents bíbor fátylat szemem elé: a vágyban, hogy istenüljenek, félholt- ra gyötrik magukat, hordóba töltik, mint jambusba verset, a bort, s a nőik rőt bambuszukra húzva, hörögve alélnak el. S én egy szőlőszemet csippentek szét, lopakvó éjemet mézcsöppnyi fényben oldva fel, örökre. Nagyapám diófái Nagyapám udvarán a két diófa, mint oltáron a gyertyák, tartották az eget. Ma is látom néha még, lombjuk csúcsán a láng hogy integet. Egy-egy levélen, kinyíló tenyér, oly keresztül-kasul futott az erezet, mint titkosírással írt s a szélbe súgott sejtelmes üzenet. Törzsükön mintha viasz csurogna, a kéreghez lapultak nyáron a lepkék, fénnyel hintették be a gyepet, szárnyukat ha összeverték. Az angyalok nagy örömkönnyeket morzsoltak szét, varázsütésre pattogtak elő és gurultak fürgén az áttetsző játékgolyók. Az ősz színpompás üvegablakában kis darabokra töredeztek a lombok s szüntelen peregtek a fűre a levél-mozaikok. Télen azt mondta nagyapám, most a fák fehér bundába bújnak, mert fáznak így csupaszon. De hó nem esett s mintha eloltotta volna valaki a gyertyákat, oly sötét lett. Az udvaron álltam magamban, fekete füstként fojtogattak egy ismeretlen mise hangjai. Toboz A toboz pattanva kinyitja pikkelyeit s odabent motoz – mint bennem a szó: ez a lélek nyitja – s százmagvúan kirepül: szeretlek szeretlek szeretlek…
Nagy Gábor költő, irodalomtörténész honlapja |
